Szil

Természetes szilfából készült radiesteziás pálcák és inga

Az európai szil főként két őshonos fajtában fordul elő: Ulmus minor, a mezei szil, és Ulmus glabra, a hegyi szil. Rózsaszínű-barnától vörösesbarnáig terjedő keményfaanyaga kontrasztot képez a világosszürke szélfaanyaggal, és gyakran keresztező szálszerkezete különösen markáns hullámos erezetet eredményez, ami a famegmunkálás során jól felismerhetővé teszi. Száraz levegőn mért sűrűsége a fajtától és a növekedési körülményektől függően 580 és 660 kg/m³ között ingadozik, ami a hárs (450–520 kg/m³) és a bükk (660–720 kg/m³) közé helyezi. Brinell-keménysége 40–50 N/mm² körül mozog, ami összehasonlítható a közönséges tölgyével. Pontosan ez a profil – kemény, de nem törékeny fa, sűrű erezet, közepes sűrűség – indokolja a használatát a radiesteziás eszközök precíziós esztergálásában.

A szilfa viselkedése a jósló inga esztergálásánál

Egy kézzel esztergált szilfából készült inga súlya általában 18–22 gramm, 35–40 mm magas kúpos hegyével és 20–22 mm maximális átmérőjével, attól függően, hogy a darab tömör vagy üreges (belső kamrás modell). Ez a súly nagyobb, mint egy azonos méretű hársfa ingaé (12–16 g), és kissé kisebb, mint egy hasonló méretű bükkfa ingaé (22–28 g). A radiesteziás gyakorlatban az inga tömege és a lánc hossza közötti arány határozza meg a természetes rezgési frekvenciát. A kezdők egy 15–20 grammos inga és egy 12–15 cm-es rozsdamentes acélból vagy sárgarézből készült lánc segítségével kapnak a legvilágosabb eredményt, mivel ez a kombináció tiszta rezgéseket eredményez túlzott tehetetlenség nélkül. A szilfa ebbe a kategóriába tartozik, sokoldalúan használható kezdők és középhaladók számára egyaránt.

A szilfa keresztirányú szálszerkezete különleges nehézséget jelent az esztergálás során: a fa letépődhet, ha a vágási szög nem igazodik a szálirányhoz. A gondos esztergálás, amelyet pácolt lenolajjal vagy természetes méhviasszal történő felületkezelés követ, megkülönböztethető a sorozatgyártott és festett daraboktól: egy kezeletlen, természetes darabon a szürkés színű szélfa és a rózsaszínű barna szívfa közötti átmenet éles és folytonos. Egy festett darabon ez eltűnik az egyenletes szín alatt. Ez a termék természetességének azonnali ellenőrzési kritériuma.

Y alakú szilfa pálcák vízmágusok és geobiológusok számára

A fiatal szilfaágból kivett természetes elágazás, amelynek átmérője 5–8 mm, teljes hossza 35–50 cm, történelmileg vízkereső pálcaként szolgált Franciaország és Közép-Európa több régiójában. A mogyorófa (Corylus avellana, sűrűsége 510–540 kg/m³) könnyűsége és természetes rugalmassága miatt továbbra is a referenciaanyag Franciaországban az Y alakú pálcákhoz. A sűrűbb szilfa nagyobb tehetetlenséggel továbbítja a csukló mikromozgásait. Egyes tapasztalt szakemberek ezt a tulajdonságot használják ki a beltéri geobiológiai munkák során, ahol a szűk térben nehéz lenne irányítani a túl nagy mozdulatokat. A kezdők számára a mogyorófa pálca marad a legkönnyebben értelmezhető választás.

Az L alakú pálcák esetében a szilfa kevésbé alkalmas, mint a sárgaréz (4 mm átmérőjű szár, 25–30 cm-es vízszintes kar, 12–15 cm-es nyél) vagy a réz, amelyek merevsége a környezeti páratartalomtól függetlenül egyenletes és stabil. A fa mechanikai tulajdonságai a levegő páratartalmával változnak: az a szakember, aki az egyes kezelések között reprodukálható eredményeket szeretne elérni, inkább a fém L-alakú pálcákat fogja előnyben részesíteni. Ez nem a szilfa velejárója, hanem a nem stabilizált szerves anyag fizikai tulajdonsága.

A szilfából készült eszközök karbantartása és tárolása

A szilfa érzékeny a páratartalom-változásokra. A kezeletlen szilfából készült inga vagy pálca, ha túl száraz levegőnek (40% alatti relatív páratartalom) van kitéve, hosszirányban megrepedhet, ha a fa kezdeti szárítása nem volt teljes. Két-három réteg főtt lenolaj, 48 órás száradási idővel az egyes rétegek között, védi a felületet anélkül, hogy jelentősen megváltoztatná a tömeget vagy az érintést. A spray viasz és a szintetikus filmképző lakkok használata kerülendő a vízkereső pálcákon: a vastag bevonat megváltoztatja a propriocepciót és zavarja a mikro-forgások iránti érzékenységet a gyakorlat során. A rendszeres használat során a fa textúrájának megőrzése érdekében a természetes méhviasz vagy lenolaj bevonat a legalkalmasabb.

Esetenkénti tisztítás enyhén nedves ruhával lehetséges, feltéve, hogy a darabot azonnal megszárítjuk. Soha ne hagyjuk ázni: a természetes ágak, amelyek fája nem mindig egyenletesen szárad, különösen hajlamosak a vetemedésre, ha aszimmetrikusan vesznek fel vizet. A pirit (amely nedvesség hatására oxidálódik) vagy a celestit (SrSO₄, 3–3,5 Mohs-keménységű, vízben oldódó) kőzetekkel ellentétben a szilfa nem romlik meg a nedvességgel való rövid idejű érintkezés hatására. Ugyanakkor nem tűri a vízbe merítést vagy a hosszan tartó esőnek való kitettséget.

Orme vagy ásvány: melyik anyagot válasszuk radiesteziás inga készítéséhez

A hatszögletű hegyre vágott hialin kvarc (SiO₂, trigonális kristályrendszer, 7-es Mohs-keménység, 2,65 g/cm³ sűrűség) a radiesteziában a leggyakrabban használt ingaanyag, mind gyakorlati, mind szimbolikus okokból. Az obszidián (vulkanikus üveg, 5–5,5 Mohs-keménység, sűrűség 2,35 g/cm³, amorf, nem kristályos szerkezet) és az ametiszt (a kvarc vasnyomok és természetes sugárzás hatására színezett változata, szintén 7 Mohs-keménység) szintén használatosak, a gyakorló preferenciáitól és az általa hivatkozott szimbolikus jelentésektől függően. A 0,62 g/cm³ sűrűségű szilfa faanyag összehasonlíthatatlan ezekkel az ásványokkal: egy szilfából készült inga, amelynek térfogata megegyezik a kvarcból készült megfelelőjével, négyszer könnyebb lesz. Ez nem hátrány, hanem egy viselkedésbeli különbség, amelyet figyelembe kell venni a választás során.

Azok számára, akik könnyű, ütésálló eszközt keresnek (ellentétben a 4-es Mohs-keménységű fluorit vagy a 3-as Mohs-keménységű kalcit esetében, amelyek mindkettő törékeny az ütközéskor), meleg tapintású és a helyi fa természetes esztétikájával rendelkező eszközt, a szilfa komoly választási lehetőséget jelent. A francia vízkutatás népi hagyománya szerint a vízkutatáshoz és a helyi geobiológiai munkához az importált anyagok helyett a hazai fafajokat részesítették előnyben. Ez a használat dokumentált, bár fizikailag nem bizonyítható, és magyarázza a szilfa helyét, amelyet még mindig betölt bizonyos regionális radiesteziás gyakorlatokban.